2015-ben pont ezen az éjjelen rövid másfél óra alatt született meg a fiam. Ennek a történetnek a megírása már akkor kikívánkozott belőlem, amikor hazajöttünk a kórházból, de 4 évnek kellett eltelnie, hogy képes legyek megírni a történetet.

Mindennek meg van a maga ideje… most valóban úgy érzem, mert 4 éve biztos másról szólt volna ez a cikk. 

4 éve arról írtam volna, hogy micsoda erőt adott nekem ez a szülés, és milyen fantasztikus élmény volt megélni a szülést háborítatlanul a maga természetességeben. Micsoda sztori azóta is, hogy a fiam olyan gyorsan érkezett, hogy otthon született és mentő vitt be bennünket később a kórházba. 

4 éve arról írtam volna, hogy micsoda megaláztatásban volt részem a kórházban, mert elkönyveltek gaz otthonszülőnek. Mekkora pofon volt, hogy  meghazudtolták a szavaimat, amikor én lelkesen meséltem életem legszuperebb élményéről. 

4 éve arról írtam volna, mennyire nincsenek tisztában az otthonszülés fogalmával a kórházi dolgozók. 

4 éve arról írtam volna, mennyire rosszul esett, hogy ez a hozzáállás megkeserítette a szülésemnek a csodás emlékét. 

Valami azonban mindig visszatartott és nem és nem tudtam szavakba önteni az akkor történteket, az akkori érzéseimet. 
Most mégis miért sikerült?

Pár hét és újra szülni fogok. Bár ez már a 3. alkalom lesz, a várandósságom elején pánikba estem, ha arra gondoltam, eljön majd ez a nap. Ideges lettem, mérhetetlenül feszült, összeszorult a gyomrom és rettegtem. 

Mi van velem? Kétszer már szültem! Másodszorra meg csak magamra utalva és szuperül helyt álltam, akkor meg most mi van?

Éreztem, hogy tennem kell valamit, mert ezekkel a félelmekkel nem fogok tudni segíteni a fiamnak a születésénél. Külső segítséget kértem és kaptam is!

Azzal, hogy szembenéztem a félelmeimmel, a korábbi szülésélményeimmel, a saját születésem emlékével egyszerre helyre került minden és  megnyugodtam! 
Bár egy egészséges izgalom azért van bennem, úgy érzem, lesz időm beérni a kórházba és nem zavarom le megint otthon a szülést. Csodás emberek fognak körülvenni, köztük a férjem és minden úgy alakul, ahogy én és a babám szeretnénk. 
Ha mégsem? Akkor meg érzek magamban erőt, hogy képviseljem az érdekeinket és tudom, hogy sikerrel járok majd!

A lényeg, hogy megnyugodtam és úgy érzem, segítője tudok lenni a pocaklakónak, amikor megszületik. 

Azért sikerült most ezt megosztanom veled, veletek, mert az igazi történet, nem a rohamos otthonszülésben és a meg nem értettségben van. 

Az igazi tanulsága a történetnek, hogy a gyerekeinkért mindet megteszünk és akkor válunk jó anyákká, ha közben mindig kételkedünk abban, hogy azok vagyunk és megpróbálunk mindent megtenni, hogy jobbá váljunk! 

A fiam születésénél nem estem pánikba és életet adtam neki ebben a számomra extrém helyzetben. Most meg figyeltem a jelekre és mertem segítséget kérni, bármilyen hülyén hangzott is, hogy a harmadik szülésemnél vannak a legnagyobb paráim. 

Akkor leszünk jó anyákká, ha figyelünk a jelekre és érezzük, ha valami nincs rendben velünk. Ha tenni akarunk azért, hogy ez változzon. 

Kívánok minden anyukatársamnak ehhez sok erőt! 

Tartalmas időtöltést!

Eszti